Munka

Mindent megértettem; utálok dolgozni. Egy hete éreztem meg ezt először amikor hétfőn 13 órát kellett dolgoznom, s ahogy a filmet fűztem be a hármas teremben belémhasitott h utálom amit csinálok. Egy pillanatra ugy léptem hátra a géptől, mint akit villámcsapás ért s hunyorogva találgattam h mi történt. Persze sokat gondolkozom a munkáról általában. Akár mozgalmi, akár tudományos kritikákat olvasok: elidegenülés, kizsákmányolás, robotemberek, munkahelyi öngyilkosságok, akár filmeket nézek ebben a témában, vagy beszélgetek akár barátokkal, akár olyanokkal akik kisegitenek hosszab-rövidebb távon stoppoláskor. Ebből eleget megtudtam ahhoz, hogy komoly kétségeim legyenek a munka életünkben elfoglalt központi szerepének jogosságát illetően. Mégis valahogy többé-kevésbé szerettem dolgozni, szerettem a benne rejlő kihivást, az érte kapott elismerést és pénzt. Úgy általában megelégedettséggel töltött el, s nyugodt szivvel meg tudtam felelni az “általános” erkölcsnek, mégha tudtam is azt h ez makroszinten sokak számára nyomort eredményez, ami ellen küzdeni kell. Ez persze összefügg azzal, h mindig pluszban dolgoztam, vagyis nem azért, h magam fenntartsam. Három hónapja rendszeresen dolgozom, mégha csak heti 22 órában is, és az érte kapott pénz kell ahhoz, h fenntartsuk magunkat, mégha nyilván tulélnénk azt is, ha holnap kirugnának. Mindemellett vmi olyasmit csinálok amit szeretek, nem megterhelő, van közben szabadidőm, s mindezt olyan helyen ahol szeretem a hangulatot és a szagokat.

Pont ezért éreztem nagyon lesujtonak azt, h megutáltam amit csinálok. Vis nem vmi olyasmit vállaltam, amiről tudtam h nem szeretem, hanem pont az ellenkezője, klasszikus: “azt dolgozz amit szeretsz csinálni!”. De ha megutálod amit dolgozol, akkor ponthogy olyat válassz amit nem szeretsz?! Vagyis azt mindenki elismeri, hogy dolgozni (pénzért) alapvetően nem a legjobb dolog, az első verzió szerint ha ez olyan tevékenység amit szeretsz akkor ‘bearanyozza’ a munkát is, a második verzió szerint pedig a munka mindenképpen erősebb, tehát bmit csinálsz munkaként azt megutálod.

Nem szeretnék dönteni, s hajlok arra hogy univerzális válasz nem adható, de a kérdésfelvetés mindenképpen jogos. A gépészet kapcsán én a következőre jutottam: Fontos h nem a gépészkedést utáltam meg, hanem a munkát. Konkrétan három okot tudtam elkülöniteni. Az egyik h nyomaszt a felelősség, a másik hogy túl akarok lenni a munkán (nem hanyag hanem hatékonyság értelemben), a harmadik hogy ki vagyok szolgáltatva a fönökömnek. Ezek összefüggenek. A felelősség azért zavar mert sietek, mivel mihamarabb végezni akarok, ezért nagyobb a esélye a hibának, ugyanakkor mivel tudom h kirughatnak ezért kevésbé viselem szivemen a hely (v a termelőeszközök;) sorsát, s semmi sem késztet arra hogy ne csak tul akarjak lenni. Mindezen (annak ellenére, hogy alapvetően mindegyik annak következménye hogy pénzért dolgozom) egyébként lehet változtatni. Azóta lassabban, higgadtabban dolgozom s kiélvezem azt amit csinálok. Vagyis megpróbálom mindezt önmagáért csinálni s nem azért mert pénzt kapok érte. Nem magától értetödő és figyelmet igényel de élvezem amit csinálok.

Mindezt tehetem azért, mert nem függök annyira a munkától, nem erre épül az életem vagy a hiteleim. Ma felhivott a főnök s nagyon burkoltan megfenyegetett, hogy ha nem dolgozom szerda reggel akkor kirug. Pontosabban azt mondta, h nem akar olyan valakit alkalmazni aki csak vasárnap dolgozik; mikor pedig kiderült h én kedd-szerda hajnali kettőig dolgozom akkor megértő lett, s nem fogok dolgozni szerdán, de mégis egy pillanatra kést nyomtak a torkomhoz. S itt nem én vagyok az érdekes, hanem az aki mondjuk ötven évesen gépészként tartja el a családját. S mi is dönti el hogy a profit mekkora részét kapják a munkavállalók, vagy mennyit kell dolgozniuk? (Azért is nagyon fontos ez mert ha kevesebb pénzért dolgoztatnának, jobban függnék a munkámtól s nem tudnám önmagáért csinálni.) Hiszen a verseny következtében minden munkaadó profimaximalizációra törekszik, vagyis alacsony munkabérekre. A kritika és az ellenállás.

Persze lehet h nem Boltanskit kéne olvasnom a két film között; bár talán pont ezért nem arra helyezem a hangsúlyt hogy: “a szabadság a gyárkapuban kezdődik”. A probléma azzal van hogy szerintem szerencsés vagyok a társadalom egy jelentős hányadához képest…

Kisfilm

Itt megnézhetitek a kisdokut amit a beléptetőrendszerről csináltunk Kamellel. Persze franciául, de az egyetemen forgattuk. A sokat beszélő nyakkendős az igazgató, a szakálas pedig a szocszemvezetőm. A többieket nem ismerem. (ez a foglalás előtt készült)

Manif Sauvage

Eddig kétféle tüntetésen voltam: legálison és illegálison; persze több opció nincs, de mindemellett a kettő minden szempontból különbözött. A gázai helyzet elleni tüntetés vagy a mostani Greve General (Általános Sztrájk) mind előre bejelentett, jól megszervezett, több tiz(száz)ezres tömegeket mobilizáló felvonulások. Ezek hatalmas rendőrsereggel vannak biztositva, de alapvetően olyan hangulatúak mint nálunk a Kapcsolat koncert. Kijön nagypapa, kis gyerek s a Deáktól (République) a Blaháig (Nation) végigvonulnak egymástól elszeparált menetekben: szakszervezeti, párt vagy egyesületi zászlók alatt; énekelve, zászlókat lobogtatva s lufikat eregetve. Ez igénybe vesz azért 3-4 esetleg öt órát aztán mindenki hazamegy, a rendőrök pedig körbezárják s feloszlatják, vagy letartóztatják a hátramaradt randarilozó csoportokat. Illegálisan általában a menekült táborok (centre de rétention) ellen vagy az antiterrorizmus törvény keretében letartoztatottak (pl.: Tarnac) mellett tüntetnek az anarchisták-autonomok-mozgalmárok, akik viszont alapvetően nem szeretnének szervezetként megjelenni, tehát ez a gyüjtőnév egy, a hatalom által kialakitott kategória. Ezek kisméretű, tüntetések, ahol nagyjából mindenki ismeri egymást minimum arcról, s ez lehetővé tesz teljesen más akciókat, mert mozgékonnyá tesz, ami az illegalitás és a francia rendőrség esetében alapkövetelmény. Akkor döbbentem rá erre, mikor az egyik tüntetés után elsétálva a tett helyszine (egy biróság épülete) mellett  két hentes kinézetű járókelő betessékelt minket egy sikátorba s elővéve rendőrjelyényét kipakoltatta velünk a táskánkat. Urbángerillák, egymásnak sugjuk meg a következő gyülekezési pontot, vagy hogy szét fogunk oszlani, amikor is pillanatok előtt eltününk a járókelők között, hiszen két utcával arrébb kettes csoportokban nézve a kirakatokat már senki nem ismer fel.

A manif(estation) sauvage elvileg az utóbbi kategóriába tartozik, vagyis annyit jelent h nem bejelentett tüntetés. Tükörforditásban: vad tüntetés. Ez sem véletlen. Kedd este a Sciences Po foglalás után a Paris 7hez mentünk koncertre, s többen mondogatták, hogy este még manif sauvage-ra indulunk. A látóhatáron időnként szirénázva elhaladó  rendőrbuszok azonban egyértelművé tették számomra, hogy ennek rövid vége lesz. A koncert véget ért, páran petárdákat durrogtattak, majd kb ötvenen elindultak a tömegen át manif sauvage-t kiabálva, s mire a tömeg tuloldalra értünk arra lettem figyelmes, hogy a diákokból álló többezres buliközönség fele szépen beáll a menetbe. Mintha a lágymányosi Campus elől megindultunk volna s a következő pillanatban 2-3000 ember gyalogolna a rakparton az enyhe forgalomban azt üvöltözve, hogy “Párizs talpra, kelj/lázadj fel!” (“Paris debout, souleve-toi!”). Eszméletlen erő mozdult meg, minden megváltozott hirtelen, a pirosban mentünk át az autók előtt, az utcán gyalogoltunk végig de mindez természetes volt; nekem azért mert ők mentek mellettem, nekik azért mert én. Elsőnek Le Bon s Tarde ugrott be; tömeglélektan, a szociálpszichológia alapjai, mi történik az egyénnel a tömegben, mitől változik meg a viselkedése. (S megint az történik hogy valami amit háromszor elmagyaráztak az egyetemen most kerül igazán helyére, mert látom hogy Párizsban ez a kérdés lényegesen égető lehetett)Egyszerre mindenre képessé váltunk, s mindebben a döbbenetes a spontaneitás volt: nem volt vezető, senki nem tudta merre megyünk, minden kereszteződésben választani kellett, erre 50en a másik irányba százan akartak menni a menet elejéből, ezért az utóbbi irányba mentünk. Közben alapvetően a belváros felé igyekeztünk kerülve a rendőröket. Akik egyébként meglepően nem mutatkoztak, márpedig a párizsi rendőrség akár  háborút is tudna vivni egy másik ország ellen.

Körülbelül fél óra gyaloglás után feltünt a menet mellett négy rendőr, akik egy kis civil kocsiból szálltak ki. 20 méterre tölük, valaki éppen betörte egy banknak az ablakát, mire a rendőrök megpróbálták elfogni, de a srácnak sikerült visszabújni a tömegbe. Ebben a pillanatban vmi hihetetlen történt: a tömeg egy emberként hördült fel s indult meg a rendőrök felé, elrepült néhány üveg, s két másodperc mulva a rendőrök a kocsiban ülve pánikszerűen menekültek rükvercben betörött szélvédővel, a tüntetők pedig egy hatalmas kukával torlaszolták el a mellékutcát.  Döbbenetes volt látni, ahogy az állam által monopolizált erőszak következtében mindig erőfölénnyel rendelkező rendörők, hogyan váltak pillanatok alatt űzött fejvesztve menekülő vadakká. S hogy mindez nem valami szuper szervezett terroristacsapat, hanem egyszerű egyetemisták hatására történt. Amellett h sokan voltunk, persze az is kellett h vki üveget dobjon, amit én például nem tettem meg. Én csak odafordultam s kiabáltam, de egyrészt ezt egyszerre tettük százan, másrészt többeknek nem ez volt az első tüntetése, ezért bátrabban léptek közbe. Ugyanakkor nem volt durva esemény, a tüntetés magát kontrolálta: kizárólag rendőrökre (akik kétszer mutatkoztak), bankokra (kb 30-40) és MCdokra támadott a tömeg, illetve barikádokat hagytunk magunk mögött kukákból vagy épitési hulladékból (hogy a rendőrök csak lasssan érhessenek utol); közben pedig mindig voltak akik leálltak beszélni a járókelőkkel vagy a beszorult kocsikkal h megnyugtassák őket, s elmagyarázzák mi is történik. Voltak akik sállal eltakarták az arcukat, hogy az esetleges fotókon ne lehessenek felismerhetőek, ugyanakkor a teljesen átlagos egyetemisták voltak többségben, akik közül többen virágokkal a kezükben vonultak, ha pedig valaki kihasználva a tömeget nettó randalirozásba fogott akkor pillanataok alatt leálliitották a körülötte állók. Valószínűleg ezzel magyarázható az is, hogy a rendőrség mindvégig nem jelentkezett, amellett h egy ekkora tömeget még feloszlatni is nagyon nehéz lett volna, nemhogy körbezárni. Az egyik kedvenc pillanatképem, mikor a Greve General skansdálás után, az egyik Science Pos pajti Biere Généralt (Általános sört) kezd  énekelni, de a mellette álló haverunk rögtön rászól s hevesen magyarázni kezdi, h mi most itt a forradalmat akarjuk kirobbantani uh ne bagatelizálja el az eseményt. Ez persze inkább vicces, de azért megmutatja, h az itteniek számára sokkal egyértelműbb egy ilyen esemény létjogosultsága, mert ‘történelmi hagyományai’ vannak.

Közben átvágtunk Párizs belvárosán és a Sacre Coeurhöz tartottunk, amit a Kommün után épitettek az elesettek sirjaira. Mindezt március 18-n hajnalban, vagyis (az itteniek szerint) a Párizsi Kommün 138. évforulóján. Mi a Barbesnél váltunk le a tömegről ami addigra 200 főre zsugorodott (10km!! gyaloglás után) mert féltünk hogy lassan rendőri akció következik. A többiek végül felértek a Montmarte-ra, ahol a CRS-ek (francia robotzsaruk) feloszlatták őket.

A médiában annyi jelent meg, hogy kb 150 egyetemista a montmarte-on randarilozott s a rendőrük négy embert vettek örizetbe.

Occupation

Az egyetemet végül elfoglalták, 20 percre rá, hogy az előző posztot elküldtem. Mikor átértem a főépülethez már bent voltak s egy transzparens mögül skandálták az aulában hogy nem kérnek a két sebességű oktatásból valamint a főnökök uralmából az egyetemen. Körülbelül 150 diák jött el párizsi egyetemekről főleg a Paris VIIIról, néhány professzoruk segitségével leblokkolták a biztonsági őröket, igy azok nem tudták rájuk zárni a nagy vasajtókat, mindannyian beáramoltak. A skandálást követően bevontultunk a nagy központi amfiteátrumba (kb400 fős) Greve Généralt (általános sztrájk) kiáltozva, ahol épp az elsősök órája kezdődött a, s a hozott hangosbeszélőn valaki bejentette, hogy eljöttek Assemble Généralt tartani ide  a Science Pora, aminek keretében elfoglalták az amfiteátrumot s az óra elmarad.

A prof, egy lila sálas antipatikus öregedő burzsoá, mindenáron meg akarta tartani az órát, s azt ajánlotta hogy az óra utolsó 20 percét hajlandó a vitára áldozni. Az első fázis azzal telt, hogy a prof feladta s az elsősök nagy része távozott, ezután vette kezdetét az AG. A rendőrök lezárták az épületet, ki lehetett menni, de be csak különleges esetben engedtek bkit; [a rendőrök csak rektori engedéllyel léphetnek az egyetem területére]. Az épületben szabadon lehetett mászkálni fel-alá, az órákat is csak héttől törölték el, viszont az informatikai szárnyat lezárták. 2006-ban (a CPE alatt) egy hétre befoglalták az EHESS-t (egy másik (társadalomtudományi) Grande École), súlyos károkat okoztak, valamint lopások is történtek. Az elmult napokban többen hangot adtak egy hasonló eseménytől való félelmükről a tüntetések kapcsán. Emellett, a sciences po-s diákok nagy része alapvetően ellenezte az egyetemfoglalást, tehát fontos, hogy nem az itteni diákokért történt a foglalás, hanem mint szimbolum vált célpponttá az egyetem.

Az AG maga volt a káosz. Felváltva szónokoltak akár arról, hogy irjunk kérvényt, vagy arról h barikádozzuk el magunkat, akár arról h hagyjuk el az épületet, de alig lehetett őket érteni s mindeközben nem történt semmi. Senki sem volt magánkkivül az izgalomtól,  az emberek fele kis csoportokban bszélgetett a másik fele az éppen aktuális beszélőre figyelt, én pedig azt latolgattam, hogy  vajon meddig tart mindez, s közben megfájdult a fejem. Mikor a szervezetlenséggel kapcsolatos aggályaimat emlitettem a cimboráimnak, megértően elmagyarázták, hogy ez mindig igy történik. A káosszal kezdődik, de csak ebből tud kinőni vmi, időt kell hagyni magunknak arra hogy alkalmazkodjunk a helyzethez. Ezt megint tanulságosnak éreztem, s próbáltam arra felhasználni a helyzetet hogy beszélgessek a körülötem lévőkkel s ne azon idegeskedjek hogy mi a következő lépés.

Közben szép lassan kialakult, hogy csak nagyon kevesen akarnak éjszakára maradni. Ezen először nagyon megdöbbentem, de aztán összeállt, hogy a többiek alapvetően elégedettek ezzel a happeninggel, nagyon ügyesen előkészitették, sikerült bejutni, eljuttatni ezzel egy üzenetet, s nem gondoltak ennél továb. Mivel pedig a sciences po-sok láthatóan nem kapcsolódnak rá erre a történetre inkább vonuljunk el. 8ra elkészült egy felhivás (fogalmam sincs hogyan), majd megszavaztuk a kivonulást. Felsorakoztunk az aulában felolvasták a felhivást, majd együtt kivonultunk egymáshoz tapadva neh letartoztassanak bkit. Az utca végén rendőrkordon fogadott, csakugy mint a másik végén. Ott azonban mikor a hátráló rendőrök a kereszteződéshez érve rosszul biztositották az egyik kijáratot átvágtunk rajtuk s elindultunk a Paris 7hez. Én csak később tudtam menni de a metrofolyosókon az előttem haladok már minden reklámot letéptek a falról. A Paris 7-en szintén sztrájk van, de az egyetem előtti térre (kicsit olyan környék mint Lágymányos) koncertet szerveztek, ahol több ezren jöttek el mulatni.  Azt hittem a politikai akció ezzel buliba fullad, s amilyen fáradt voltam hazafele készülödtem, amikor is elindult a manif sauvage…

[Ezúton követem meg a zsuzsit a blog eldominálásáért, aki éjt nappal alá téve próbálja a darabot s ezért nem jut ideje a blogra, de én nagyon szeretném mindezeket megirni]

Kontrol és diákmozgalom

Egy hete diákit kérnek az egyetem főépületébe való belépéshez, arra hivatkozva, hogy megnőtt a lopások száma.  Ez azzal jár, hogy az egyetem által ebből az alkalomból felvett biztonsági őrök, csak diákokat, dolgozókat, profokat engedhetnek be. Hasonló érvelés állt a gimimben felszerelt kamerák, majd beléptetőrendszer mögött is. Számomra ezek a megfigyelés és a kontroll eszközei, amiket veszélyesnek tartok, de valahogy nehéz erről másokat meggyőzni, s mégha sikerült is akkor sem történt változás, mármint a gimimben

Az itteniek akikkel beszéltem, mind meg voltak győződve hogy ezek az uj intézkedések valójában a diákmozgalmak visszaszorítását célozzák.Tudni kell, h a Sciences Po mint Grand École, egyáltalán nem egy forradalmi fellegvár, többségben vannak a jobboldaliak, akik bohockodásnak s idegesitőnek tartják az egyetemfoglalásokat és a tüntetéseket. Ugyanakkor az év eleje óta elég nagy a felfordulás Franciaországban az egyetemeket illetően. Decemberben fogadtak el egy reformot, ami a kutatók számát korlátozná, és próbálja valamilyen kritériumhoz kötni finanszírozásukat. Mindez bonyolult ügy, de az egyetemek autonómiájának megnyirbálásához vezet, ami a diákok aktivizálását eredményezte. Minden egyetemen Assemblé Généralokat (AG – általános gyűlés) tartanak, ahova bki elmehet. Itt egyrészt delegáltakat választanak (kötött vagy félkötött mandátummal), akik az egyetemet képviselik a nemzeti AG-n, illetve megbeszélik, hogy milyen pozíciót foglaljon el a diákság. Itt születik döntés az egyetem lezárásáról, vagy az esetleges sztrájkról is. Nálunk a Sciences Po-n inkább csak a közös tüntetéseken való részvételeket szervezzük meg, de sok párizsi egyetemen most is sztrájkolnak, például a mi utcánkban lezárták a Dél-Amerikai egyetemet. A hangulat se forradalmi, ugyanakkor minden ilyen gyűlés szervezett: napirenddel, felszólalásokkal s vitákkal, aminek persze hatékonyságát egyelőre nem tudom felmérni a nyelvi korlátok miatt, csak azt látom, h olyan szinten képesek az itteniek (még a sciences posok is) megszerveződni, ami nálunk elképzelhetetlen. Szkeptikus vagyok abban, h ezek tényleg demokratikus tárgyalások, de hogy vannak ilyenek, s hogy képesek nemzeti szinten összefogni a diákok, az mindenképpen azt bizonyítja, h van mit szembeállítani a ’hatalommal’, ennek van legitimitása, valamint sokan részt vesznek ebben, ami pedig elengedhetetlen egy ilyen mozgalom sikeréhez. Ezek a mozgalmak mélyen be vannak ágyazódva, megvannak a maguk szokásai, ’intézményei’, de ugyanakkor az emberek is sokkal vevőbbek ilyen kezdeményezésekre s áldoznak rá időt, energiát h részt vegyenek. Egy ilyen tüntetésen voltam eddig, ami viszont nagyon sok embert megmozgatott. A tömeg körülbelül az Astoriától az Oktogonig érhetett volna, Andrássy út szélességben. Az érdekes az, hogy a reformot addigra teljesen visszavonták, tehát a tüntetés elérte a célját, a mozgalom mégis tovább harcol, mert érzi, hogy többet el lehet érni, s régebben elvesztett csatákat (kisebb törvények, reformok) próbálnak visszanyerni. Nem tudom pontosan, hogy mik a célok de itt ez általában kevésbé számit. Erre lehetne azt mondani, hogy de hát akkor semmi értelme az egésznek. Ugyanakkor itt sokszor egyértelmű az, hogy ellen kell állni, össze kell fogni, mert a hatalom nyilvánvalóan nem a mi érdekeinket fogja képviselni, ezért sokkal könnyebb ürügyet találni arra h kimenjünk az utcára.

Csináltunk egy kis dokufilmet az újonnan bevezetett kontrolról, amiben többek közt az igazgatót is megkérdeztük. Ő pedig egyértelműnek kezelte, h nem a lopások miatt vannak biztonsági őrök, hanem mert az egyetemfoglalástól tartanak. Persze nem a Sciences Posok részéről, hanem mivel az egyetem Grand école-ként egyfajta szimbóluma, mind a reformnak mind az elitizmusnak, mind a hatalomnak, más egyetemek diákjai fognak jönni. Erről én is tudok, mivel alapvetően olyanokkal mozgok akik részt vesznek a mozgalom ezen részében. A Paris VIIIről és más egyetemekről jönnek, húszasával fognak vásárolgatni a környéken majd megindulnak s behatolnak. Nem az egyetem lezárása mellett döntöttek, uh elvileg egy amfiteátrumban fognak vitákat szervezni. Hogy melyik nap azt nem mondom meg, nehogy megtudja a hírszerzés, habár valószínűleg már tudják, s a rendőrség vagy kint lesz előbb, vagy pár óra alatt kirakja őket.

Majd írok hogyan történt, mindenesetre a kontroll pontosan arra szolgált, amit gondoltam elsőre s nem a lopások elhárítására

Resistance

Egyik brüsszeli beszélgetésünk során mesélt a szamba egy régi illemtankönyvéről amiben azt irták h a franciákkal a filozófiáról és az ellenállásról illik beszégetni. A multikultizmus mellett számomra ez a két dolog, ami leginkább eltérő és egyben magkapó párizsban. Nem győzök csodálkozni, ámuldozni azon, mennyire vevők itt az emberek az ellenállásra, amit most teljesen széles értelemben használok, amennyiben bármilyen önszerveződést, ujra/visszaelsajátitást/vételt, a hatalomnak bármiféle kizárását, visszaszoritását értem alatta. Pár napja voltunk egy előadáson ahol diákok olvasták, játszották el a sans-papiers-k (papirnélküliek, vagyis illegális bevándorlók) által irt tanúbizonyságokat, majd egy civil szervezet önkéntesével volt beszélgetés, aki miközben Sárközit kritizálta megjegyezte, hogy a baloldali kormány is sok hibát elkövetett. Mögöttünk felszólalt egy néni, akit 60 évesre saccoltam, s szinte láttam, ahogy mondja, h azért nem olyan rossz ez a jobboldali kormány, amikor csak arra akarta felhivni a figyelmet, h igaz ugyan a szocialisták bénázása, de ne felejtsük h a (szélső)baloldalon sok párt küzd s áll ki nap mint nap a sans-papiers-kért. Ezt a kis anekdotát azért szurtam be ide, hogy bizonyságot tegyen arról, mennyire áthatja ezt a társadalmat az ellenállás, a hatalom kritikájára, felülvizsgálatára és megváltoztatására meglévő igény.  Ez pedig mindenhol érezteti a hatását, sőt leginkább pont abban nyilvánul meg, h rengeteg különböző szervezet, párt, közösség jön létre akik a legkülönbözőbb szinteken kritizálnak és a legkülönbözőbb célokat tartják fontosnak; ami közös bennük h hisznek a világ megváltoztathatóságában és az ebben lévő felelősségükben.

Szeretnék erről sokat irni, mert nálunk magyarországon ez szerintem nagyon hiányzik, az hogy mindenki saját lehetőségeinek, elképzeléseinek megfelelően összeüljön barátaival, szervezkedjen és küzdjön. Másrészt számomra évek óta az egyik legfontosabb kérdés, hogyan lehetne legitimizálni a lázadást, vagy inkább hogyan lehetne feloldani ezt a paradoxont. Mi különbözteti meg az értékes és  érdemes lázadást/ellenállást az érdemtelen és értéktelen lázadástól. Gimis korom óra érzem hogy a világ hazudik és nincs rendben, s keresem azokat a lehetőségeket amik feltárják a változtatás lehetőségét, amik alternativát nyujtanak (akármilyen szinten), vis amik nem abba torkollanak h “én is voltam fiatal”. Sokan érezzük ennek szükségét mégis sokan fordulunk el attól h változtassunk, mert nem találunk kapaszkodót, kitörési kisérleteink nem átgondoltak, vagy nem szervezettek, ezért magunk is megundorodunk tölük s akkor jön ez a bizonyos mondat.

Párizsban sok kétlábonjáró példát találok arra h nem igaz miszerint “aki 30 éves koráig nem baloldali annak nincs szive, aki pedig azután még az marad az hülye”, de ez is olyan dolog mint minden: meg kell tanulni. Közben meg mindenkit bátoritok arra h kérdezzen vagy szóljon hozzá, mert sokmindent kihagyhatok ami érdekes lehet.

film

Annak ellenére hogy képtelen vagyok belefogni egy épkézláb projektbe, végre kamerát fogni a kezembe s forgatni, párizst valahogy a film városának élem meg. Objektive nézve ez teljesen érthető, a rengeteg, intézettel, mozival, filmes referenciával de számomra eddig inkább szubjektiven hatott, vagyis hogy sok olyan emberrel és lehetőséggel találkozom ami engem továbbvisz a filmezéshez, minden szinten. Minden szinten vagyis, az előkészületektől kezdve a forgatáson át a forgalmazással és a kritikával bezárólag. Persze ezt is foghatom a városra, ahogy barcelonában éreztük, hogy ott mennyire egyértelmű lenne h mibe kell belefogni, mivel telne a napunk: lemennénk a parc de Ciutadellába meteorozni, dijeridoot fujni, olvasni, beszélgetni; párizs másra alkalmas s mást hoz ki belőlünk. Amellett hogy egy új közeg saját magunkból is valami ‘esszenciálisat’ hoz ki (szerencsés esetben), fontos h vannak különbségek aszerint, hogy melyik városban minek van hagyománya, mi elfogadott, mihez kapsz segitséget, teret és  elismerést, minek van legitimitása, miben lehet fejlődni. Párizsban szerintem tudást (“kultúrát”) szivni és önszerveződést (ellenállást) tanulni érdemes.

Beiratkoztam forgatókönyv-irásra, de fél óra után rájöttem h soha nem fogok franciául forgatókönyvet irni, márpedig ezt elvárják; Youcefnek forgattam a Libiai nagykövetség előtti berber tüntetésről (amit végül eltöröltek), s most szombaton voltunk egy studiofelvételen ahol nekem kellett tartani egy élőben sugárzott  2 órás vitamüsornak az egyik kameráját; az egyetemen bevezették hogy csak diákival lehet bemenni, s felvettek több biztonságiőrt, mert félnek hogy egyetemfoglalás lesz (a hivatalos verzióban lopásra hivatkoznak) uh belevágtunk egy kis dokufilmbe s hétfőn megyünk az igazgatóhoz interjúzni; hétfő éjfélkor mikor bezárom a mozit a két nap alatt levetitett 30 film után látom magam előtt a kigyózo filmszalagot s a zsebemben mindig van néhány centi film amit aznap ki kellett vágni a galibák miatt; Centre d’animationba csak márciustól fogok járni mert kétszer is lemaradtam a vágókurzus jelentkezéséről, de legjobban az filmanalizis órával küzdöttem meg ahol szintén lemaradtam a jelentkezésről s most évközben próbáltam rá átnyargalni a forgatókönyvirásról, de sehogysem találtam a termet. Először beültem egy órára ahol kezembenyomtak egy CD-t, majd a bemutatkozás során gyanús lett h mindenki pénzügyi mastert csinál, uh megkérdeztem az óra cimét majd szépen kiandalógtam mikor a válasz az Économie szóval kezdődött. Következő héten már lebeszéltem a proffal h beülhessek csak hallgatni de akkor pedig kiderült hogy épitészek közé kerültem. Mindezért kárpotolt mikor végül rátaláltam a jó teremre, s franciául hallgathattam hogyan is jött létre a Nouvelle Vague…

Relancement

Meghajtottuk az elmult időszakot, vizsgaidőszakok, utazás, munka, utazás, vendégek, budapest, pajtások, családok, kultursokk, repülő, munka, vendégek, évkezdés… szal nem irtunk, de elvileg ez most megváltozik, ujra lerékvágásban, már egy másikban, de keretek képződnek uh lehet számolni, számitani, befektetni, aratni; ebben a postban nem teszek semmi ilyesmit inkább arról irok milyen volt (nekem):

A stopp a hideggel és hoviharokkal együtt jol sikerult, 24 ora és egy nagyszerű román bácsi akivel Deep Purple számokra vokáloztunk az osztrák hegyi hoesésben; ujra beleszerettem Kelet-Európába, s az ötletbe hogy sokmindent ki lehet hozni belőle. Budapest buskomor volt és hideg, a tüdőmet szétszedte a bárokban mindenhol engedélyezett füst, az agyamat pedig leszivta, hogy mivel hiányoztak a beszélgetések nem maradtam nyugton egész héten. Nem éreztem hogy sokminden változott, viszont fontos volt hazamenni, h kicsit helyre kerüljön milyen kérdésfeltevések, projektek találhatnak maguknak jo táptalajt otthon, minek lehet visszhangja s mi talál csukott fülekre. A tanulság számomra egyébként az, h csak akkor szabad magyarországon maradni, ha tudom hogy mit akarok, mibe akarok belevágni, mert ehhez találok embereket s tudok erőforrásokat mozgositani; ha a bizonytalanság van tulsulyban akkor viszont menni kell mert könnyen el lehet tünni…

Annyira pesttel voltam elfoglalva hogy nem is gondoltam párizsra nézve mennyire revelativ lesz ez az otthon töltött egy hét. Imádom ezt a várost mint egy kisgyerek az eső labdáját, vagy mikor először sikerül egyedül hintáznia, egyszerűen csodálatos. Mostanra érett be amit mindig is vártunk, hogy elkezdjünk vhol máshol élni, egy másik olyan várost tekinteni otthonnak s megszokott közegnek ahova máskülönben csak látogatóba érkeznénk. Párizs konkrétan kurva jó hely, amiről én egyáltalán nem voltam mindig igy meggyőződve; persze sok város az, s igy Budapest is, de ahhoz h ezt lássuk el kell menni, ahhoz pedig h Párizst igy lássam kellett ez a fél év…

Izgalmas lesz ami hátra van, nem csak azért mert nem látni a végét hanem mert mostanra érik be sok várakozás és befektetett energia. Nagyon megérte egy évre elindulni, mert mostanra kezdünk együtt mozogni az itteni lendülettel s nem csak vmi parazita szunyogokként igyekszünk hozzátapadni a hirtelen irányváltoztatásokkal előrehaladó emberi testhez. Persze alapvetően megmaradunk a magunk szintjén, az illatoknak fogunk örülni és a napsütésnek, de ha lesz akkor a forradalomban is résztveszünk majd és igyekszünk rola mesélni, hátha tanulhatunk egymástól…

otthon?

fuh, már nagyon régen írtam, de most elhatároztuk h felélesztjük a blogot, vagyis sosem volt direkt halott, csak vizsgák voltak aztán meg budapest. Pár napja jöttünk vissza, ami otthon-koncepciók nagyon furcsa  kavarodását okozta, de azt hiszem, nem érdemes otthonként és nem-otthonként stigmatizálni bizonyos helyeket — mindegyikhez van egyfajta speciális kötődés. Az első élméyem párizzsal kapcsolatban az volt hogy itt tavasz van!! aztán pedig az h milyen barátságos. Örülök, h visszajöhettünk és nem csak egy félévig tartott; nagyon sokmindent várok ettől a tavasztól. Most úgy érzem hogy tanulnom kell sokat, tapasztalnom és inspirációt nyernem, hogy aztán amikor visszamegyek budapestre, legyen energiám és lendületem — meg persze ötletem, hogy mit is akarok csinálni. Erre pedig nagyon jó hely párizs – ezt persze már sokszor megfogalmaztam magamnak, de most a hazalátogatás kontrasztjában talán még nyilvánvalóbb.

neighborhood

A legkülönbözõbb keleti és déli kajaszagokon kivül eleinte csak öreg nénikkel volt kapcsolatunk, akik vagy azért hőzöngtek, mert a lépcsõház folyosóján hagytuk a biciklinket, vagy mert nem zártuk be a pinceajtót, illetve a közgyűlés többszöri figyelmeztetéseit olvashattuk a falakon, miszerint tilos bmilyen személyes tárgyat a folyosón v a lépcsõkön tárolni, miközben a házhoz tartozó két udvarhoz furcsa módon senkinek nincs hozzáférése. Mindezek a máté közgyűlésbeli anekdotáit jutatták eszembe fõleg mikor kiderült h azért nem lehet kábeles netünk mert azt csak a 4-es számig vezették be (mi a 6ban lakunk; a 8ból). Egyik este hazafele jövet egy mosógépet próbált a negyedikre felcitálni apa s fia amiben segitségemet kérték. Elõször nemet mondtam de végül visszamentem s együtt szendvetük végig a négy emeletet. Õ volt Nassim aki következõ hétvégén meg is hivott minket a mini lakásavatójára. Egy algériai francia srác akivel legutóbb összefutottam az uszodában s utána miközben nálunk kàvézgattunk elmesélte h sokat lejárnak a párizs alatti katakombarendszerbe éjszakánként s igéretet tett h majd egyszer elvisz minket, illetve h tehenekbe v mosodába kéne fektetni a pénzt s akkor meglenne a napi betevõ. A bulin mikor kimentünk a folyosóra dohányozni ismerkedtünk meg Mózessel (Moise) a mexikói villanyszerelõvel, aki egy héttel késõbb a lakásavatóra lehozta a világ legjobb tequilláját (ami tényleg örületesen jó, pont olyan mint amilyet életemben elõször és utoljára ittam Badacsonyban) Moise itt éldegél a francia barátnõjével, s mivel náluk is buli volt, kis kavalkád kerekedett a folyosón dohányzók között: három nyelven ki honnan miért… egy feka srác épp elõtte gyõzködött arról h párizsban maradni kell, mert nincs még egy ilyen hely, talán csak New York ahol kimehetsz az utcára akármilyen bõrszinnel s nem néznek rád furán. S ebben tényleg igaza van.

Szintén a szomszédaink egy öreg hippi nõ és az arab férje, egy thailandi család akiktõl legutóbb tojást kértem s házit adtak (számatlant), mikor pedig vittem nekik másnap sütit az anyuka átküldte a kislányt egy hatalmas zöld körtealakú narancsféle gyümülccsel (asszem kinai narancs), illetve van még egy orosz házaspár akiket eddig csak a kulcslyukon keresztül láttam.

Az antarktiszról még nincs senki, arról még csak filmeket nézünk…